Korábban még nem jártam Könyvfesztiválon. Mindig úgy alakult, hogy csak Könyvhétre jutottam el. Ráadásul mindig csak megszeppent látogatóként. Ezúttal viszont... Nyáron szembe jött Julie V. Scott hirdetése, miszerint támogatni szeretné a magánkiadásos szerzőket azzal, hogy dedikáltathatják a standjánál a könyveiket. Persze amint megláttam a posztját, úrrá lett rajtam a szorongás és az imposztorszindróma, de lekaratéjjoztam őket, és most itt vagyok, túl az eseményen, egy kissé túlpörgetett idegrendszerrel, mégis sok-sok pozitív élménnyel gazdagabban. Nem könnyű ez az időszak most a könyvpiacnak itt a növekvő infláció és energiaárak árnyékában. Kultúrára óvatosabban költ az ember ilyenkor. De azért sokan kézbe vették és megcsodálták a Csillagomat. Julie és csapata pedig nagyon kedves, támogató és segítőkész volt mindvégig. Nagyon sokat kaptam tőlük, és nem csak azért, mert közülük is vásároltak és dedikáltattak , hanem mert egyszerűen nagyon jól éreztem magam velük. Julie nemcsak kézműves termékeket, hanem szuper közösséget hozott létre. Vasárnapra kaptam dedikálási

Telepíts egy WordPress-t a localhostodra. Nyisd meg a fejlesztőeszközöddel. Hozz létre egy új mappát a themes könyvtárban, dobálj bele egy kis PHP-t, Bootstrap-et, JS-t és CSS-t, jól keverd meg, majd a végeredményt másold föl a tárhelyedre, és már kész is! 😎 😁 Íme Lione Stanislav szerzői weboldala: Megnézem! Mi is ez? Erre az oldalra fognak felkerülni a legfrissebb híreim a készülő könyvemmel kapcsolatban. Ezt reszelgetem mostanában, miközben a kéziratomon a korrektor dolgozik. Ahogy majd egyre több dolog derül ki a könyvről, úgy duzzad majd rajta a kontent is. ;) Hogy tetszik? Ha esetleg Te is szeretnél hasonló bemutatkozó weboldalt a vállalkozásodnak, tudod, hol találsz meg! ;)

Az elmúlt évem arról szólt, hogy egyrészt megszelídítettünk egy macskát. Vagy ő minket. Aztán most nemrég hozzám vágtak még egyet, de ez most más tészta, majd mesélek róla is egy másik posztban. Másrészt elkezdtem felvállalni magam és mások előtt is, hogy írtam egy regényt. A nyers kézirat egyelőre egész barátságos visszajelzéseket kapott, de más dolog kiállni ezzel a nagyközönség elé (persze, nagy, hogyne, sokan álmodnak erről), mint csak úgy fű alatt 2-3 emberrel elolvastatni. Szóval picit rettegek, de kit érdekel - mármint rajtam kívül. Fontosabb talán, hogy minden marketing tananyag azt mondja, hogy már azelőtt promotáljam a könyvemet, hogy meg sem jelent, és ehhez elengedhetetlen az alkotói profil. No, hát akkor most születésnapomra megleptem magam egy ilyennel, íme: Lione Stanislav Szeressétek, kedveljétek, kövessétek, iratkozzatok föl, jelöljétek kedvencnek, kérjetek értesítéseket… fokozzam még? :) Új projekthez új logó is jár! Természetesen a csillagmánia jegyében! ;) Hogy tetszik? A blog hírlevelének feliratkozói pedig ma elolvashatják életem első, saját

Szeretsz olvasni? És még nem vagy fenn a Molyon? Azonnal regisztrálj, mindjárt el is mondom, miért! A Molyt már sokat emlegettem és linkeltem itt az oldalon, de még egyszer sem szántam szegénynek egy saját, külön bejegyzést. Szóval mi is ez tulajdonképpen? A Moly a könyvek és barátaik gyűjtőhelye. Egy olyan közösségi oldal, amely egyben gyakorlatilag a legnagyobb magyar könyves adatbázis is. Ezt az adatbázist a felhasználók (a molyok) tartják karban, és moderátorok ellenőrzik az információk valódiságát. Már-már szinte kijelenthető, hogy amelyik könyv nincs fenn a Molyon, az nem is létezik. Jó, oké, és? Miért jó nekem, ha regisztrálok? Mint regisztrált felhasználó, a Molyon rengeteg mindent lehet csinálni. Például bejelölheted, hogy mely könyvek vannak meg a magánkönyvtáradban, akár e-book formátumban, továbbá vezetheted azt is, mely könyveket olvastad már, akár a sajátjaid közül, akár úgy összességében. Vezethetsz kívánságlistát is, és ha szeretnél könyvajándékokat kapni, elég csak ezt a kívánságlistát megmutatnod a barátaidnak, családodnak, és máris tudják, minek örülnél a

Aki követ Instagramon, annak már elég egyértelmű, hogy elmacskásodunk. :) Hát most elmesélem a történetét: Tavaly télen, miután elköltöztek anyósék, és magukkal vitték a kutyákat, a finom hóban macskatappancsok nyomait fedeztük fel. Később azt is észrevettük, hogy néha ezek a nyomok a kutyaól felé tartanak. Olykor a kutyaól ajtajaként szolgáló pokróc be volt gyűrve, egyértelmű jelét adva, hogy valaki beköltözött! Egyszer kijöttem, és egy fekete macskát láttam elspurizni. Néhány méterrel később megállt, és visszanézett. Jól megbámultuk egymást. Megállapítottam, hogy nem lehet kóbor macska, hiszen nem sovány, és nagyon szép bundája van. Ő pedig megállapította, hogy nem vagyok annyira veszélyes: hanyatt vágta magát, és dörgölőzött a talajhoz. Ám amikor közelebb léptem, ő ugyanannyit távolodott, és újra elvágódott. Ezt néhány alkalommal eljátszottuk, mire a távolság nagyjából másfél méterre csökkent. Egyszer adtam neki a felvágottunkból, ami nagyon ízlett neki. Rendeltem száraz tápot is, amit úgy felszippantott, mint egy porszívó. A nagy áttörést a macskagyökér hozta

Először is, mielőtt rátérnénk a szuperérzékenységre, vegyük a címkéket. A címkék önmagukban se nem jók, se nem rosszak. Viszont van néhány kontextus, amely egyikké vagy másikká teheti őket. Hajlamosak vagyunk címkézni, kategorizálni, skatulyázni, amely szeparációhoz vezethet, netán ellenségeskedéshez is. Továbbá hajlamosak vagyunk ragaszkodni a címkéinkhez, amely hatására olykor totál fölöslegesen láncoljuk magunkat a hiedelmeinkhez. Sarkos, ám tipikus példák: Lány vagyok, nem játszhatok kisvonattal. Fiú vagyok, nem viselhetek hosszú hajat. Lány vagyok, nem értek a matekhoz. Fiú vagyok, nem bőghetek mindenen. Viszont a címkék szolgálhatnak egyfajta térképként is az életben. Ha képesek vagyunk a helyükön kezelni őket, nem azonosulni/azonosítani velük. Térkép rólam másoknak például, hogy biológiailag nő vagyok, annak születtem. Programozó vagyok, ezzel keresem a pénzem. Házas vagyok. Ésatöbbi. És vannak, amelyek segíthetnek eligazodni saját magunkon, sőt, olykor felszabadító lehet megismerkedni velük. Ilyenek például az LMBTQ+ betűi, a négy vérmérséklet típus (szangvinikus,

Elérkezett a változás ideje! Ó, már mikor! De most végre megvalósítottam! Végre-végre! Szóval... Köszöntelek a Megvalósítás alatt 3.0-n! Rövid történeti áttekintés Úgy emlékszem, ez az egész 2013-ban kezdődött, amolyan ön- és közmotiválási céllal. Meg mert grafomán vagyok, és a Nyilas szereti osztani az észt. :D Habár nem tettem szert hatalmas követőtáborra - tény, nem is tettem érte semmit, mert a marketing számomra black magic, amin azért igyekszem majd változtatni a jövőben - tudomásomra jutott, hogy azért néhány embert elgondolkodtattak, néhány embernek segítettek az írásaim. ❤︎ Szóval az 1.0-s verzió anakidején a blog.hu-n indult útnak (nahát, egy galaxisos képpel! 😁). A fejlécképet néhány hónappal később Inkscape-ben rajzoltam. De azt hiszem, témáimmal nem igazán találtam meg a célközönséget, ők ugyanis nem az Indexen, hanem inkább a Cafeblogon tanyáztak akkoriban. Sokat gondolkodtam, hogyan tovább, és alaposan körbejártam a Cafeblogot. Az szimpatikus volt, hogy WordPress alapon működött, viszont az már kevésbé, hogy a blog.hu-hoz képest kevesebb

A minap egy majdnem 30 éves lány szomorkodott, hogy most lesz ez a nagy és kerek születésnapja, de nagyon nem várja. Úgy érzi, semmire nem vitte az életben. Elvált, nincs semmije, és a karrierje se tart semerre. Pár hónappal korábban egy 40-es srác is hasonlókat mondott: itt van negyven évesen, és nincs saját egzisztenciája, nem tud semmit felmutatni. Nagyon jól ismerem ezt az érzést. A társadalom sulykolja belénk, hogy 30 évesen az a sikeres, akinek karriere van, háza van, gyereke van, blablabla. Aztán amikor nem sikerül megfelelnünk ennek az elvárásnak, akkor azt hisszük magunkról, hogy sikertelenek, lúzerek vagyunk. Látjuk a közösségi médiában: mennyivel fiatalabb, mégis már saját háza van, szüli az első, második, harmadik gyerekét, stb. - én meg mit tudok felmutatni? A nagy semmit - gondoljuk. Pedig a közösségi média bájvigyorai mögött is ott van a szenvedés. Az ömlengés mögött ott van, hogy megerősítést vár, mert nem biztos önmagában. Egyetértő lájkokra vágyik, biztatásra, gratulációra, virtuális buksi-simire, szívecske vagy síró reakciók tömkelegére. És persze megadjuk, mert egy

Az orrom elé gyűrte az internet ezt a cikket, mely szerint "a munkáltatók is szeretik a távmunkát". Annak ellenére, hogy személy szerint távmunkában dolgozom, mély egyetértésben olvastam a kommenteket... Szeretnénk hinni "Nem, ez nem igaz, nem szeretik és nem támogatják.""Messze távol áll a címben lévő kijelentés a magyarországi valóságtól.""Szívesen olvasnék egy olyan cikket, amiben a távmunkát támogató és alkalmazó cégek vannak felsorolva, munkakörökkel megnevezve.""Miért kell munkáltatói kontroll? A munka kész van vagy nincs. Ez a lényeg, nem?" Illetve tapasztalni Aki ismer, az tudja, hogy a távmunkát preferálom. Szerencsére a munkaadóm is (de ha mégis be akarnál járni, az is megoldható), és nagyon szeretem, hogy nem kell másfél órákat utazgatnom csak oda, majd ugyanennyit haza. Viszont a cikkben említett egyre általánosabb pozitív hozzáállást munkavállalóként nem látjuk. Lehet, hogy szeretik, vagy szeretnék a cégek, de valamiért a személyes tapasztalataink alapján ezt nem érzékeljük. A hirdetések tömkelege, ami a LinkedIn / email fiókjainkban landol, vagy a HR-es telefonos

Hofi akkori elmélete alapján az egy főre jutó bunkók száma kettő. Nos szerintem ez mostanában megdőlni látszik, és ennek jóval többszöröséről tesz az emberiség tanúbizonyságot. Hatszor tíz a huszonharmadikon inkább tűnik valóságosnak. Sok koncerten jártam már, évekig minden szép és jó volt, de most egy éven belül már a második bunkóval találkoztam, aki nem tiszteli a másik személyes terét. Bárcsak igaza volna Hofinak, és nem lenne több, de... Sajnos nem bírom a cigifüstöt, nekem ezt a lapot osztották. De igyekszem ezzel együtt élni, szabadtéri koncertekre viszem magammal a kendőmet, és ha valaki cigizik körülöttem, akkor az arcom elé teszem, ez egy csomót szűr. Néha ezt a dohányosok is észreveszik, és az intelligensebbje igyekszik a másik irányba fújni. Legutóbb viszont a mellettem álló dohányos "nő" (kivénhedt k*rva inkább) direkt az arcomba fújta, és nevetett rajtam. Többször figyelmeztettük, hogy nem vicces, a férjem is, meg a mögöttem állók is (ezúton is hála nekik, ők jófejek voltak). De ő csak nevetett és mindenkire fújt, én meg a harmadik rámfújás után elájultam. Épp