Az orrom elé gyűrte az internet ezt a cikket, mely szerint "a munkáltatók is szeretik a távmunkát". Annak ellenére, hogy személy szerint távmunkában dolgozom, mély egyetértésben olvastam a kommenteket... Szeretnénk hinni "Nem, ez nem igaz, nem szeretik és nem támogatják.""Messze távol áll a címben lévő kijelentés a magyarországi valóságtól.""Szívesen olvasnék egy olyan cikket, amiben a távmunkát támogató és alkalmazó cégek vannak felsorolva, munkakörökkel megnevezve.""Miért kell munkáltatói kontroll? A munka kész van vagy nincs. Ez a lényeg, nem?" Illetve tapasztalni Aki ismer, az tudja, hogy a távmunkát preferálom. Szerencsére a munkaadóm is (de ha mégis be akarnál járni, az is megoldható), és nagyon szeretem, hogy nem kell másfél órákat utazgatnom csak oda, majd ugyanennyit haza. Viszont a cikkben említett egyre általánosabb pozitív hozzáállást munkavállalóként nem látjuk. Lehet, hogy szeretik, vagy szeretnék a cégek, de valamiért a személyes tapasztalataink alapján ezt nem érzékeljük. A hirdetések tömkelege, ami a LinkedIn / email fiókjainkban landol, vagy a HR-es telefonos

A lemondás nehéz. De gyakran hasznos a régit, ami nem vált be, elengedni, hogy valami új érkezhessen annak helyére. Egyfajta bátorság is a lemondás. A komfortzóna elhagyása letenni valamit, ami már nem használ. Ráadásul biztosan érkezik olyan dolog, ami szinte azonnal betölti az "űrt". Például: Több mint fél éve mondtam le a "kényelmes" alkalmazotti létről, hogy új lehetőségeket engedjek a helyére. Egyszerűen ez a legjobb módja annak, hogy az ember egy kis pénzkereset mellett időt tudjon szakítani a tanulásra, fejlődésre, rekreációra is, beoszthassa az idejét, hogy ne kelljen örökkön-örökké rohanni, hanem kényelmesen át lehessen kelni a zebrán, és maga döntsön arról, milyen öngondoskodási formát választ, mennyit tesz félre a jövőjére. Férjem is otthagyta az állását nyár végén. Elérte a szakmájában a plafont, miközben szörnyen unta az egészet, mindig ugyanazokat a köröket futotta eredménytelenül. Kezdett már belebetegedni. Most átképzi magát egy intenzív programozói tanfolyamon, ami bár nem könnyű, de nagyon élvezi, hogy végre gondolkodhat, és hosszas küzdés után sikerélményei

Otthonról dolgozom. Az emberek erre kétféle módon reagálnak. Az egyik a "de jó neked, én is ilyet szeretnék", a másik a "hát az borzasztó, én azt nem bírnám". Valóban előfordulhat olyan, aki nem alkalmas rá, de szerintem inkább dejónekem. :) Áldás vagy átok? Hogyan teheted hatékonyabbá otthon a munkádat? Csinálj énidőt! Hiszen nincs utazási idő. A főváros rozoga járatain a tömegnyomor nem szívja le előre az agyad. Nem kell másfél órát ácsorognod szédelegve a hajnalban keléstől. Fordíthatod magadra, vagy alvásra ezt az időt. Szerintem ez sokat számít a munka hatékonyságának szempontjából. Legyen listád arról, mik az elvégzendő feladatok. Ez programozóként cégeknél könnyen megvalósítható, hiszen ott általában van egy "jegykezelő" rendszer, benne kijelölve név szerint a feladatok és a határidők. Saját projektre is érdemes valami hasonló task managert alkalmazni, a nagy egészet részfeladatokra bontani. Ilyen lehet például a Trello, ahol remek "Kanban" oszlopokat tudsz kialakítani magadnak (Todo, Doing, Done stb.). Jelöld ki a munkával töltendő időt, azaz mikor és milyen hosszan foglalkozol

Elég a kibicből, ideje a tettek mezejére lépni! - Mondtam magamnak, és felmondtam. Szörnyen lassan vánszorog ez a felmondási idő... De legalább újra előbújt a random bölcs belőlem. :D Két út a tettek mezejénél Az egyik közvetlenül a tettek mezeje mellett halad, és csak magunkat átküzdve egy szúrós bozóton juthatunk a mezőre. Tehát ez az az út, amelyen eddig is jártam. Egyenes, széles, és ritkán ágazik el. Mégse látni, hova vezet, mi a cél. Azonos méretű, egyforma, alacsony fák övezik, épp elégséges árnyékot adva. Esős napokon kicsit dagonyássá válik az út, amúgy meg gyakorlatilag észrevétlenül lejt. Ha sokáig jársz rajta, egy idő után olyan érzésed lehet, mintha körbe-körbe járnál. Pedig látod, hogy tök egyenes, nem? :) A másik út a mező túlsó végéről indul. Ezt eddig csak távolról szemléltem, mely meredek hegyoldalakon vezet több felé, gyakran elágazik. Általában csak a hegy tetejét látni. Főleg messziről. Az alját fák, bokrok, szúrós bozótok, kisebb dombok, előhegyek rejtik. Általában felfelé, de néha lefelé is vezet az ösvény. Keskeny, és sokszor sziklákba kell

Érezted már úgy, hogy tulajdonképpen nincs panaszkodni valód? Más 12 órákat áll egy pultban, és napi háromszor tíz perc pisi/kajaszünete van. Ehhez képest én csak átcammogok az egyik szobából a másikba, egy skype meetingen beszámolok arról, mit csináltam tegnap, akkor wc-zek és eszem, amikor akarok. Ez a legcsaládbarátabb munkahely vállalható (bár nem versenyképes) fizetéssel. De valami mégis hibádzik... Rájöttem, hogy egy helyben toporgok. Nem várhatok arra örökké, hogy majd a szülés megsegít. Mert a gyermekáldás nem feltétlenül akkor jön, amikor akarjuk. Nem szabad a saját rossz érzésünk elnyomására felhasználni a szülést. Nem arra való. Nem sült galamb az, hogy berepüljön a számba. Mindemellett a technológia elszáguldott mellettem, és most röhögve integet vissza a távolból. Minden, amit ma egy webesnek tudnia kellene, számomra új és idegen, a tudásom legalább 5 évvel le van maradva a mai trendtől. Amit sürgősen pótolni kell. Így hát eljött életem második felmondása. Az elsőről itt olvashattok. Arról írok benne, milyen vegyes érzelmekkel jár egy felmondás, amikor mész egy helyről,

Hogyan indult? Tulajdonképp eszem ágában sem volt eredetileg programozni. Bennem is élt a sztereotípia, hogy az pasimeló, és biztos nehéz, úgysem érteném meg, stb.. De valahogy mindig ott járt a nyomomban. Amikor szembetalálkoztam az internettel tiniként, Wordben építgettem weboldalakat nagy büszkén. Később a Netscape Composerével már sokkal hatékonyabban tudtam ennek a hobbimnak hódolni. Ennek köszönhetően fel-felkerestek ismerősök, hogy szeretnének kikerülni a netre, dobjak nekik össze valami kis egyszerűt, és adnak érte egy kis zsebpénzt. Kezdett viszketni a tenyerem, hogy mennyire jó lenne, ha nem csak statikus, de dinamikus oldalakat is tudnék csinálni. Elkezdtem tartalomkezelő rendszereket használni, de egyikkel se voltam igazán elégedett, azonkívül ömlöttek az ötletek, mi mindent lehetne megvalósítani (jobban). Szóval kerestem a helyem a világban, próbálkoztam elsajátítani néhány szakmát (színész, idegenvezető), de egyik sem volt az igazi. Szerettem volna zenével foglalkozni, az egyik iskola titkársága előtt ácsorogtam, és vacilláltam, hogy vajon a hangtechnikusira vagy a web-programozóira