A minap egy majdnem 30 éves lány szomorkodott, hogy most lesz ez a nagy és kerek születésnapja, de nagyon nem várja. Úgy érzi, semmire nem vitte az életben. Elvált, nincs semmije, és a karrierje se tart semerre. Pár hónappal korábban egy 40-es srác is hasonlókat mondott: itt van negyven évesen, és nincs saját egzisztenciája, nem tud semmit felmutatni.

Nagyon jól ismerem ezt az érzést.

A társadalom sulykolja belénk, hogy 30 évesen az a sikeres, akinek karriere van, háza van, gyereke van, blablabla. Aztán amikor nem sikerül megfelelnünk ennek az elvárásnak, akkor azt hisszük magunkról, hogy sikertelenek, lúzerek vagyunk. Látjuk a közösségi médiában: mennyivel fiatalabb, mégis már saját háza van, szüli az első, második, harmadik gyerekét, stb. – én meg mit tudok felmutatni? A nagy semmit – gondoljuk.

Pedig a közösségi média bájvigyorai mögött is ott van a szenvedés. Az ömlengés mögött ott van, hogy megerősítést vár, mert nem biztos önmagában. Egyetértő lájkokra vágyik, biztatásra, gratulációra, virtuális buksi-simire, szívecske vagy síró reakciók tömkelegére. És persze megadjuk, mert egy lájk ingyen van, semmibe se kerül mást “boldoggá” tenni vele. Nincs is ezzel semmi baj, nem kell egymástól sajnálni a virtuális reakciót.

Viszont a valódi boldogság egyik fontos alappillére, hogy ne hasonlítgassuk össze magunkat másokkal. El kell fogadnunk, hogy az, hogy másoknak sikerült megfelelniük a társadalmi elvárásoknak, nekünk meg nem, még nem jelenti azt, hogy kevesebbet érünk, mint a többiek.

Mert egyediek vagyunk, így egyedi az életutunk is.

Ha megtanuljuk individumként szemlélni magunkat, sokkal értékesebbnek fogjuk látni, amit találunk. Ha a mások által megszabott mérce helyett saját mértékegységgel mérjük egyedi fejlődésünket, szétválasztjuk, melyek a saját vágyaink, és melyek azok, amiket csak külső (családi, korcsoport, baráti, stb.) nyomásra hittünk sajátnak (mit jelent számunkra a siker?), megállapíthatjuk, hogy tényleg abba az irányba tartunk-e, amelyre valóban vágyunk a szívünk legmélyén, vagy valaki más életét próbáljuk élni görcsösen.

Például egyfajta társadalmi elvárás egyetlen valamiben jónak lenni és szakértővé válni, én mégis képtelen vagyok rá, mert multipotenciális vagyok. Például társadalmi elvárás, hogy az ember társaságkedvelő legyen, én mégis visszahúzódva tudok töltődni, mert introvertált vagyok. Például társadalmi elvárás reggel 8-ra tiptopnak lenni (akkor kezdődik az iskola vagy a műszak), én 10-ig maximum fizikailag vagyok a helyszínen, de az agyam egy része még jócskán alszik, mert bagoly kronotípus vagyok.

Vagy például most jó ideje, vírushelyzettől függetlenül, pár éve stagnálást érzek az életemben, pedig nem múlik eseménytelenül. De most még a várakozás és érlelődés ideje van. A felszín alatt érik a mag, és amikor kicsírázik, biztosan hozni fog magával dolgokat, és véget vet a stagnálásnak álcázott érési időszaknak.

Hogy mi következik mindebből?

Nem feltétlenül az, ami a társadalmi elvárásnak megfelelő. Akár családot, barátokat megdöbbentő irányokba is indulhatunk. De ha Te boldog vagy például egzisztencia (bármit is jelentsen ez számodra) nélkül, akkor ne szomorítsd el magad csak azért, mert mások szerint egzisztenciát kell teremtened. Ha neked rendben van, hogy bérelt lakásban élsz, hogy nincs gyereked, hogy különbözöl a társadalmi elvárástól, akkor ne görcsölj rajta: különbözz bátran!

U.i.: ez a 30-40 körüli kor talán tényleg pont arra való, hogy megkérdőjelezzük, alapjaink tényleg a saját alapjaink-e, az út, amin járunk, tényleg a saját utunk-e. Például Siddhártháról úgy tartják, 29 évesen lépett le a neki szánt útról, és olyan 36 éves kora körül lelt rá a saját igazságára. 🙂