Wikka érdeklődött az életmódváltással járó tapasztalataimról, így arra gondoltam, beszámolok itt a blogon az utamról. Hiszen az életmódváltás egy út, ami soha nem ér véget, de legalább sokat kanyarog. Mindig változunk, a körülményeink is változnak, a céljaink és a lehetőségeink is. Néha kicsit feladjuk, megzuhanunk, aztán összeszedjük magunkat, és megyünk tovább rendületlenül… a következő hullámvölgyig. Egyszer már diétáztam. Valaki javaslatára kipróbáltam a candida-diétát, és szépen lefogytam tőle. De aztán abbahagytam, és visszaszedtem a kilókat. Ekkor készült az alábbi képen a bal oldali fotó. Néhány hónapra rá a nőgyógyászati szűrésen cisztákat találtak a petefészkemben. Innentől már nem volt kérdés, mi az én bajom: inzulinrezisztencia. Sőt, egészen pontosan PCOS és csökkent glükóz tolerancia. Diéta, mozgás, gyógyszer - hangzott az ítélet. A diétára fokozatosan álltam át. Ha drasztikus hirtelenséggel abbahagyunk mindent - nyilván nem mindenkinél, de - előfordulhat, hogy rosszul leszünk a hiánytól, érzelmileg labilissá válhatunk, esetleg máshogy

Valamelyik nap görgettem a Facebook falat, és megjelent előttem egy ilyen idézet: "A siker csodálatos dolog, de az ember nem tud éjszaka hozzábújni, ha fázik." - Marilyn Monroe Hm...  - gondolkodtam el - van benne igazság, de azt hiszem, mégsem tudok 100%-ban egyet érteni vele, mert ez főleg attól függ, kinek mi számít sikernek. Jó, persze az angol verzió egy kicsit másképp hangzik: Régebben arra voltam kondicionálva, hogy a siker az, amikor engem fotóznak, amikor színpadon vagyok, megtapsolnak, szerepelek a tévében, meg ilyenek. Azt hittem, belerokkanok, ha nem játszhatok vagy énekelhetek színpadon. Azt gondoltam, siker egy Barátok Köztben szerepelni, vagy bejutni egy Megasztárba, vagy Christine-t játszani a Madáchban. Bizonyos értelemben az is. Siker. Hatalmas siker, amit elismerek. Tudom, hogy mennyi de mennyi munka van abban, hogy valaki eléri ezeket. De rá kellett jönnöm, hogy nem számomra siker. Engem nem tesz boldoggá hosszútávon. Szeretek játszani és énekelni, nagyszerű érzés, amikor ezt elismerik, de rengeteg olyan hozománya van, amit ha mérlegre helyezek a tapsviharral szemben, súlyosabb és fájdalmasabb -

Akkoriban nem hittem el, hogy így van. Pedig így van. Mert kipróbáltam. Nem egyszer, nem kétszer, folyamatosan. És jó eredményeket hozott. Egyre jobbakat. Íme, ezek az én meglátásaim és tapasztalataim - őszinte poszt, mélyvíz. 1. Cseréljük le a képet torzító lencsét! Az elv nagyon egyszerű, már Shakespeare is megírta "Mert nincs a világon se jó, se rossz; gondolkozás teszi azzá". Magyarul, nincs jó esemény és rossz esemény, nincs jó körülmény és rossz körülmény, nincs jó tett vagy rossz tett, nincs jó döntés vagy rossz döntés. (Nyilván etikus és törvényes keretek között.) Minden olyan, amilyen lencsén keresztül szemléljük. Lencse nélkül viszont csak esemény van, körülmény van, tett van, döntés van, amelyek alapján nekünk a legjobbat kell kihozni az életünkből, ahelyett hogy belerokkannánk és feladnánk. Hatalmunk van a lencséink felett. Annak idején, amikor depressziós voltam, nem értettem, mit jelent ez. Egy szakítás is rossz elsőre, és foggal-körömmel próbáltam ragaszkodni ahhoz a személyhez, aki épp el akar hagyni. De néhány hónapra rá be kellett látnom, hogy mennyivel jobb