Nem kell bocsánatot kérned, hidd el! 🙂
Nekem azzal nem teszel semmi rosszat, hogy cukros édességet eszel. Már elfogadtam, hogy ez van, ez a “sorsom”, és egyáltalán nem bánom. Természetesen nagyon finom a Stühmer Szilvás Betyár és a Piros Pöttyös Guru is. De tudod, az a pillanatnyi élvezet nem ér meg annyit, hogy néhány év múlva cukorbeteg legyek. A túrórudi íze néhány perc alatt szertefoszlik. Ideiglenesen boldogságot érzel, de aztán megszűnik, és ugyanott vagy, ahol eddig. Nem változik semmi, azon kívül, hogy hiphop megemeled a vércukrodat.
Az eleje persze nehéz (volt). Mindenkinek az. Meg kell gyászolni az eddigi életmódot, és megismerkedni az újjal. Nem könnyű úgy létezni, hogy minden ruha és cipő nagy rám, mert XS-es vagyok 35-ös lábbal. Ennek tetejébe még csökkent glükóztoleranciás is lettem, és “nem ehetek semmit se”. Volt, amikor elpityeredtem miatta. Aztán valami átkattant, és már egyáltalán nem fáj. Persze a ruha miatt néha még morgolódom, ahogy – mivel nem vagyunk se robotok, se tökéletesek – egyszer-egyszer becsúszik egy kevés gyorsan felszívódó szénhidrát olyankor is, amikor nem kéne. De ez sem jelent durva elhajlásokat: se cukros–karamellás fagyit, se milkacsokit, és nutellás kenyeret sem. A kóla, fanta és társai is az instant cukorbetegség kategóriába tartoznak, tehát totál érdektelen vagyok minden ilyesmi iránt. 🙂
Így nincs bennem semmi rossz érzés amiatt, hogy te (elvileg) ehetsz ilyeneket, én meg nem. Te úgy működsz, én meg így. Akkor is így lesz, ha már tünetmentes leszek, ha már rendben lesznek az értékeim. A városi életmódra igaz, hogy túl sok szénhidrátot eszünk (minden sarkon három látványpékség, munkahelyeken pizzarendelés, esténként söröcskék), rengeteg cukorral (kakaócscsigák, kávék, teák, üdítők, csokikák), és túl keveset (szinte semmit nem) mozgunk. Ezen néhányunk szervezete felháborodott, és úgy döntöttek a sejtjeink, hogy nem veszik fel a cukrot. Sztrájkolnak. Ezen meg a hasnyálmirigy kiakadt, és termeli az inzulint, mint az őrült, hogy meggyőzze őket… Ez persze gyakran csak akkor derül ki, ha az ember megcsináltatja a terheléses vizsgálatokat. Emlékszem, mennyire féltem tőle, és több mint egy évig halogattam…
Ezért nem fáj, hogy nem ehetek olyanokat, mint te, mert szeretném visszaállítani (majd megtartani) a szervezetemben az egyensúlyt.
Nemrég láttam, ahogy terjed a T1 és T2-es diabétesz tetoválás, és lehet kérni IR-eset is. Elgondolkodtam rajta, és rájöttem, hogy bár persze remek kezdeményezés, és nagy segítség lehet adott pillanatban (szerintem inkább a cukorbetegeknek, főleg egyes típus esetén), de… Egyrészt: biztos vagyok benne, hogy meg akarom “teremteni” az adott pillanatot? Kicsit olyan ez, mint az életbiztosítás: fogadsz a balesetedre? Másrészt: biztosan stigmatizálni akarom magam egy ilyen maradandó jellel? Nekem inkább tetszik Mosolyka hozzáállása. Eleve egyáltalán nincs semmilyen, a szívemnek kedves ábra sem, amit magamra varratnék, mert olyan változékony az élet és a lélek, még annak ellenére is, hogy rengeteg a gyerek korom óta tartó biztos pont az életemben.
Még azzal sem jelölöm meg magam életem végéig, amit hosszú évek óta igazán, legmélyebben magaménak érzek.
Hiszen tudom, hogy címkék nélkül is vagyok valaki. Minden csak egy állapot, ami vagy elmúlik, vagy később múlik el, a legvégén. Nincs azzal semmi gond, ha nem tapsol nekem a közönség, és csak a négy falnak énekelek a saját örömömre. Nincs azzal se baj, ha csak egyéni vállalkozóként tengetem a napjaimat, és nem alapítok céget. Nincs azzal se baj, ha többre vágyom, de azzal sem, ha megelégszem annyival, amennyim van. Mert a maradandó boldogságot úgysem a hirtelen betermelt, vagy szép lassan elszopogatott túrórudi fogja megadni. 😉
“Nem azt a fajta boldogságot keresed, ami úgy ment, ahogy jött, mint egy tonhalkonzerv, hanem a tartós boldogságot, amitől a szíved mélyéből kezdesz dorombolni.” – A dorombolás művészete
Egy pillanatig se sajnálj!
Nagyon jókat lehet enni így is! Isteni diétás kaják vannak, és még kajakómás se leszel utána! 😉 Mára már hálás vagyok a csökkent glükóztoleranciának, mert sok dolgot tanultam tőle a lemondásról, a boldogságról, az egészségről, a szervezetem jelzéseiről… Persze még az út elején járok, de már egyáltalán nem bánom, hogy így alakult. Megyünk tovább! 😉
Két gondolatmorzsa jutott eszembe:
– a cukorbeteg tetoválás egyes típus esetén kifejezetten hasznos szerintem, ahogy írtad, hiszen velük nagyobb eséllyel fordulhat elő egy ájulás vagy bármi – sajnos ez egy ilyen élethelyzet, így születtek, és még ha mindent úgy is csinálnak, ahogy azt kell, és mindent megtesznek az egészségükért, nekik erre bizony gondolni kell (ez nem fogadás kérdése az ő esetükben szerintem, sajnos ez nem a “ha”, hanem a “mikor”, és így a felkészültség különösen fontos), mint ahogy bizonyos allergiák esetén is hasznos lehet. De abban egyetértek, hogy akinek nem ennyire súlyos a betegsége, annak majdhogynem minek. A kettes típusú cukorbetegséget és az IR-t meg lehet úszni diétával+sporttal. Az egyest nem tudod megúszni inzulininjekciók nélkül. Emiatt az ő esetükben fontos egy jól látható jelzés. Máséban inkább csak növeli szerintem a betegségtudatot.
– ne kérj bocsánatot, hogy olyat eszel, amit nekem nem lehet, de ne is kínálj meg belőle udvariasságból 😀 Na ettől viszont hülyét kapok 😀 Egy volt ismerős csinálta ezt, és hiába mondtam neki, hogy ne… Egy idő után közöltem vele, hogy akkor vagy udvarias, ha nem kínálsz meg belőle. Ha megkínálsz, csak az orrom alá dörgölöd, és bunkó vagy. Ismered a válaszomat és az okaimat. Akkord edd csöndben a kajádat és hagyj békén 😀
– igen, ezért is írtam, hogy “szerintem inkább a cukorbetegeknek, főleg egyes típus esetén” hasznos
– jogos, bár engem még így nem kínáltak meg, csak úgy, hogy elfelejtették, hogy “ez van” nekem 😀 viszont bocsánatkérést már kaptam azért, mert ő tolja a cukrot, ami szerintem tök beteg 😀