Egy kis szünetet tartottam a kihívásban, hogy végre valahára kezembe vegyem a Semmi lány-t, kihasználva a szabi adta rengeteg időt (kevés). Igaz, nem csak olvasásra terveztem volna szánni, hanem mondjuk kipofozni, felújítani a blogot, meg ilyenek. De képtelen vagyok rávenni magam, kódundoritiszt kaptam. Egyszerűen most csak olvasni van kedvem. Na, de mit olvastam ezúttal?

“A vége az lett, hogy nem öltem meg magam.” – Én sem. Csak írtam róla egy novellányit, kb 15 évvel ezelőtt, továbbá még pár évvel korábban olyan verset, aminek az első sora “Megszünni, megszünni vágyom” volt. Többek között. De már egyik mű sincs meg. Végül is ez nem baj.

Olykor úgy dobogott a szívem, mintha ki akarna törni a mellkasomból. Nem tudom, másnak milyen érzés ezt a könyvet olvasni, számomra kifejezetten furcsa tapasztalat, mert nagyon jól ismerem a Semmi lány életérzést. Jodi Taylor pedig tűpontosan leírta. Épp csak annyi különbséggel, hogy én nem dadogok, “csak” nem jönnek a szavak. Amikor a pultnál húsz deka sajt kérése nehézséget okoz – például.

Olvasás közben mindvégig éreztem azt a gombócot a gyomromban, ami a Semmi lány-ságot jelenti. Talán sosem múlik el végleg. De mégis, épp úgy, mint a könyvben, eljön az idő, amikor rájössz, hogy ettől még kedvelhető vagy. Ha csak kevesen is, de azért páran ezt észre fogják venni, és megszeretnek, ha hagyod. Nem kell ehhez fölöslegesen beszélned, és valójában nem léteznek elvárások.

Minden Semmi lány története más. Ez a könyv egyszerre egy édes sztori és egy jelképtár. Márcsak azért is például, mert ebben a könyvben Rushford éppen olyan volt, mint Szentendre, és Tanya és Andrew jelképezték számomra az ottani barátaimat, akik anno annyi mindent tettek értem… 🙂

És mennyire felszabadító ez a könyv! Korábban már említettem, hogy Jodi Taylor mennyire jól tudja szórakoztató humorral vegyíteni a nehéz témákat. Pedig akkor még csak a St. Mary köteteket olvastam. Ez a történet viszont a kijelentésem “i”-jére a pont.

Kedvenceltem és ötcsillagoztam. Ha nagyon akarnék, tudnék kötözködni, de akar a fene! Ilyen elsőprő érzelmi hullámvasút mellett/közben/után minden más csak jelentéktelen apróság. Elfogult vagyok, szubjektív, és minden hasonlót rám lehet kenni, vállalom. Jodi Taylor for prez!

Még idézet, ami feljogosít az elfogultságra:

“A jelekből ítélve bekerültem a házba, kaptam egy italt, és még egy szót sem kellett kimondanom. Kiváló!”

“Könyvutalványokat kaptam, amelyeknek mindig örültem.”

“A háttérben Rahmanyinov zenéje szólt.”

“Éjfélkor a nagynénéd tökké változik.”

“Kérlek, ne legyél te is olyan szörnyű nő, aki elvárja a férfitól, hogy kitalálja, mi a baj, aztán duzzog, amikor nem jön össze.”

“(…) a halál és az adók elkerülhetetlenségével, befutottak a rokonaim.”

“Ne azt tedd, amit szerinted más emberek várnának tőled. Ne azt tedd, amit helyesnek tartasz. Azt tedd, amit te magad tenni akarsz.”

Na ezt most abbahagyom, mert vagy még három oldalnyit tudnék idézgetni… 😀 Olvassatok!