Ezt a szöveget egy moly.hu-s értékeléshez írtam eredetileg 2022 szeptemberében. Most egy icipici módosítással áthoztam ide a blogomra. Bevezetésként jöjjön egy kis sztorizgatás, hogy ki nekem a szerző, azon kívül, hogy senkim, egy vadidegen.

Everness Fesztivál volt, első 1-2 nap valamelyike. Sétáltunk, nézelődtünk, és egy pillanatra elfogott a csömörödés érzése. Mindenki jelmezben van. Mindenki valaminek öltözik, és jelképeket aggat magára. Színek, ékszerek, csakrák, angyalok, füstölők, tógák, malák, köpenyek, tetoválások; hogy mutassák, kik ők, miféle guruk vagy tanítványok. A csömörödéssel feljött bennem egy jó egoista gondolat: „Na, az én mesterem tuti nem hord maskarát.” – Pedig amúgy nekem is van Buddha szobrom, buggyos gatyám, és gyakran hordom magamon a jelképemet: a csillagot. Aztán a gondolat, ahogy jött, suhant is el. Sétáltam tovább, befogadva az ízek, illatok és színek kavalkádját, a maszkabált, és élvezve a mindenfelől áradó nyugalmat és kedvességet.

Aztán a fesztivál második felében egyszer csak jött egy teljesen hétköznapi ember. Nem aggatott magára jelképeket, nem volt rajta maskara, csak egy póló, rövidnadrág, sportcipő, haja semennyi – állítólag már kitépte. 😀 Úgy jött előadni, hogy nem számított neki, miben van és hogy néz ki. Úgy éreztem, nem akar semmit üzenni a ruhájával. Ellenben ésszel majdhogynem felfoghatatlan dolgokról beszélt. Mégis olyasmiről, ami már sok-sok éve rezonált bennem, csak épp soha senki nem öntötte nekem szavakba. Így nehéz is volt észrevenni magamban, de Kunó jött, és fogalmakat adott. Megközelítőleg. Hiszen hogyan beszélsz arról, ami megfogalmazhatatlan, olyasvalakinek (pl. én), akinek nincs fogalma róla?

Kunó volt abban az évben az egész Everness legmeghatározóbb pontja számomra. Rá is kerestem azonnal, láttam, van könyve, és gyorsan meg is rendeltem. Itt írtam róla.

Most meg itt vagyunk. A végére jutottam Kiss Balázs Kunó A ​megengedés művészete című könyvének.

Kunó, aki ebben az adok-kapok áramlásban olykor rajtam is taszajt egyet. Én küldtem neki egy összeget, ő küldött nekem egy csillagbölcselet elemzést. Ami akkora löketet adott, hogy végül felvállaltam a Csillagomat. Egyébként... Az adok-kapok pedig áramlik tovább. A Csillagom is ad másoknak. Betegnek, munkanélkülinek, hétköznapi élettől megcsömörlöttnek. Bárkinek. Ki tudja, kinek és mit. Az már nem az én dolgom. Szabadjára engedtem.

„Ami már egyszer kikerült a kezedből, az pont úgy jó, ahogy van.”

Ebben a könyvben most egy nagy felkiáltójelet kaptam a dzsumbujom mellé. Egy emlékeztetőt.

„Az elme mindig mindent jól akar csinálni, a szenvedélyeidet is. […] És lehet, hogy a szenvedélyed belehajt egy új vállalkozásba vagy egy új életbe, de az elméd bekapcsol, hogy el fogod rontani.”

De valójában bármit kiragadni belőle értelmetlen. Bármibe belekötni szintén az. Bármit hozzátenni meg úgyse tudok.

„Értelmetlen a másik ember nézőpontjával értelmezni téged, mert mindig csak egy kis részedet fogja látni.”

Így van ez ezzel a könyvvel is. Egy csomót idéztem belőle a Molyra, de nyilván az én személyiségem szűrőjén keresztül. Másnak mindez semmit se mond, vagy érthetetlen, vagy más mondatok lesznek fontosak. De mindig úgy vagyok ezzel, hogy ha egyetlen mondat is van, amit magaddal tudsz vinni, már megérte.

Szóval hála és köszönet! 🙏 Nem a nyálas módon. 😉

Mi az a Csillagom?

“Tele van spiritualitással, de anélkül történik ez, hogy a szerző le akarná nyomni a torkunkon bármelyik ideológiát. Teljesen önmagába integrált módon mesél róluk, emellett mégis két lábbal áll a földön.” 
– Robin O’Wrightly, író

Bővebben »