A csillagok mindig is lenyűgöztek.

• Talán ötödikben vagy hatodikban tanultuk a naprendszert és a csillagokat, soha jobb földrajzóráim nem voltak.
• A szobámban csillagos ágytakaró és sötétítő függöny volt.
• Örökké vadászom a csillagos fülbevalókat olyan anyagból, amit elvisel a fülem (nem durran be 30 másodperc alatt).
• Fűztem csillagos és bolygós karkötőt.
• Csillagos, univerzumos kerámiákat is szívesen festek a MadeByYou-ban.
• Van csillagos oldaltáskám, csillagos hátitáskám, csillagokat ragasztottam a kabátomra és a jógaszőnyeg-táskámra.
• Van csillagos sálam, bugyim és zoknim is.
• Szeretek ilyen elődásokra járni, mint a szupervoid, gravitációs hullámok…
• Imádom a sci-fit….

De mire föl ez a nagy csillagmánia?

Miért szeretem ennyire a csillagokat? Miért nyűgöznek le? Miért bámulom őket önkényesen, amikor tiszta az ég? Mi ez a furcsa vonzalom? És miért könnyezem, ha belebámulok az űrbe, és próbálom őket ésszel fölfogni?

Többször említettem már azt a katarzist, amit átéltem egy mély és nehéz pillanatomban. Amikor szembenéztem a Semmivel, és megismertem az igazi arcát: ami maga a minden. – Azt hiszem, ekkor kezdtem sejteni.

Life, the Universe and Everything

A csillagok emlékeztetnek arra, ki/mi vagyok valójában. Hol a helyem a világban. Hogy mi az, ami minket alkot, minket megsemmisít, ami bennünk van, és mi is benne vagyunk. Hogy az életünk, amit olykor, főleg fiatalon örökkévalónak érzünk, az valójában csak egy pillanat se, és hogy ez a “pillanat se” milyen rövid az univerzum korához képest. Mi ez az egész bohóckodás itt ezen a sárgolyón, ami a világmindenség méretét tekintve még a porszemnél is kisebb? A csillagok emlékeztetnek arra, mennyire számítanak valójában a problémáink az Élet nevű társasjátékban.

Ó, annyira mindegy. 🙂 És ez a mindegy-érzés annyira felszabadító!

I don’t care, I’m still free,
You can’t take the sky from me.