Ezt a kötetet (egy másik társaságában) az újpesti könyvtár egyik munkatársa ajánlotta nekem a könyvbemutatóm napján. Elolvasta a Csillagomat, és úgy gondolta, ezek a könyvek engem is érdekelhetnek. Lefotóztam őket, aztán persze hoztam a formám, és véletlenül kitöröltem a képet. De az egyik kötetre emlékeztem. A zöld dervist megjegyeztem, mert a szúfizmusban még nem merültem el, viszont nem tévedett a könyvtáros, ez a téma nagyon is érdekelt. Szeretek a különböző filozófiákról olvasni, regény formájában meg még érdekesebbnek találom az ilyet (pl. DLM, A megváltás ára, vagy akár a Csillagom). Most nem a dervises kiadást, hanem ezt a lilát lehet beszerezni, de elvileg ugyanaz, hát megvettem és olvasni kezdtem.

Elif Shafak: A ​szerelem 40 szabálya

Kezdetben Ella története rettenetesen idegesített. Vele indult a könyv, emiatt első blikkre nem is értettem, hogy jön ez a Csillagomhoz. A dervis sokkal jobban érdekelt, és eleinte nagyon zavart, hogy ezzel az érdektelen nővel folyton megszakítják és húzzák az időt. Úgy érzetem, ez a történet Ella nyűglődése nélkül is megállná a helyét.

Aztán elgondolkodtam, mert van ilyen szokásom, hogy mélyebben magamba nézek, ha zavar valami (mint megtudtam, a szúfi is ezt teszi), és azt találtam, hogy talán számomra is szolgál tanulsággal Ella története. Az ember nem viseli, ha tükröt tartanak neki, nem igaz? És ahelyett, hogy magunkba néznénk, az elme kognitív disszonancia nevű csodafegyverével fals magyarázatokat gyártunk, és áltatjuk magunkat, hogy miért is nem hallgatjuk meg a mélyben kiabáló belső hangunkat. 

“Ó, de idegesítő ez a karakter! Ó, de kiakasztó, amit tett!” – hát persze, picinyem – mondom magamnak –, mivel ez a karakter benned így visszhangzik, és olyan hangokat pendít meg, amiket amúgy te nem akarsz meghallani! Néha magunkat akarjuk visszaolvasni a sorokból. Azt, amit mi helyesnek hiszünk. De a könyvek nem erről szólnak. Egy jó könyvben valóban megtaláljuk magunkat, de nem a kényelmes módon, hanem pokolian őszinte tükörként, ami baromi kényelmetlen. A főszereplő dervisünk szócsatáit különösen élveztem, A Vörös Oroszlán Saint-Germainje jutott róla eszembe.

Emellett a könyvek egyik legnagyobb ereje abban rejlik, hogy úgy lehetünk mások, élhetjük mások életét, láthatunk bele mások döntéseibe és érzelmeibe, hogy közben önmagunk maradunk. Történetek a történetben, életek az életben. Ám a személyiség is a földi élet része, akármennyire is szeretnénk hinni, sajnos nincs értelme ragaszkodnunk hozzá. Bilincs, amely rabbá tesz minket, a megszokások és hiedelmek rabjává. És Ella épp ezt lépte meg: elengedte azt a személyiséget, amelybe betokozódott, mindezt anélkül, hogy fizikailag meg kellett volna halnia. Halál a halál előtt.

Technikailag…

Szép ez a lila borító, de a cím így ebben a formában nem a legjobb. Szerintem meg kellett volna hagyni Szerelemként (Aşk), a 40 szabály nélkül. Persze akkor az nehezebben marketingelhető, feltételezem, ezért változtatták meg (és ha jól sejtem, az angol nyelvű verzióból vették át ezt). Így viszont félrevihet (a fülszöveg meg aztán pláne)… De leginkább a pároldalas szemszög- és idősíkváltás zavart, folyton kizökkentett, és nem engedte megközelíteni azt a mély átszellemülést, amit pl. A megváltás áránál vagy A Vörös Oroszlánnál tapasztaltam. Bizonyára ez esetben is bennem keresendő az ok, de így ez a szerkezeti ill. szerkesztési kivitelezés sajnos nem nyerte el a tetszésemet. Ennek ellenére a kötet maga sokszor elgondolkodtatott, a tartalommal és az üzenettel semmi problémám, sőt, mint ahogy ez a blogbejegyzés is mutatja, meg is ihletett.

Ha sejtem is, mi az irány, még nem látom az utat, ami odavezet. Egyelőre csak vakon tapogatózom a sötétben. Azt mondja a könyv, hogy tojáshéjban van a lelkem, de vajon hogyan tudnék kitörni onnét? Viszont akármit is állít ez a könyv (és akármennyi történetet is írok Annáról és Salimról), a spirituális út magányos ösvény. Egyedül születünk, egyedül halunk meg, és egyedül térünk vissza a bennünk lakozó Istenhez is. Ám ehhez a visszatéréshez szükség van arra az őszinte, mély, mindent felperzselő vágyra és elköteleződésre, amit e könyv Szerelemként emleget.

Megértettem az ajánlás okát is. Ahogy felvettem a fonalat, megtaláltam a párhuzamot is a két történet között. Bár a Csillagom nem veszi magát ennyire komolyan (kevésbé didaktikus és lazább a stílus), mindkettőben megtalálható az életét újrakezdő nő, a tökéletlenül tökéletes mester, a poklokat is megjárt lélek, az ész és a szív harca, a jó és a rossz megkérdőjelezése, a folyamatos kételkedés, a szenvedés mély megélése, és a sorsszerű szerelem. Különböző kultúrkör ihlette a két történetet, a felszín alatt mégis a legmélyebb igazság egy tőről fakad. Mert, ahogy a dervis is mondja; és én is számos helyen említettem már; és aki már legalább egyszer az életben megtapasztalta, az tudja, hogy:

Minden egy.

Köszönöm az ajánlást a könyvtár munkatársának! Sokat tanultam belőle, és ajánlom nektek! Egyszer az életben érdemes elolvasni. Hálás vagyok, hogy mára már megvannak a képességeim ahhoz, hogy megértsek, vagyis inkább az a jó szó erre, hogy átérezzek egy ilyen írást, és a jövőben valószínűleg elő fogom még venni. 🙏

Mi az a Csillagom?

“Tele van spiritualitással, de anélkül történik ez, hogy a szerző le akarná nyomni a torkunkon bármelyik ideológiát. Teljesen önmagába integrált módon mesél róluk, emellett mégis két lábbal áll a földön.” 
– Robin O’Wrightly, író

Bővebben »