A könyv, amit eddig a legtöbbször olvastam újra. Nem vagyok egy nagy újraolvasós típus, de van, amit egyszerűen muszáj feleleveníteni többször is. Idén télen úgy éreztem, ismét eljött az ideje A Vörös Oroszlánnak.

A tizenhatodik születésnapomra kértem, és meg is kaptam. De akkoriban még kicsi voltam hozzá, és beletört a bicskám. Hiányzott még a kellő tapasztalat mind az életemből, mind az olvasmányaimból ahhoz, hogy engem is képes legyen megszólítani az írás. Csak éreztem, hogy ha eljön az az idő, akkor majd sokat fog adni a számomra, és így is lett. Húsz évesen már faltam, és imádtam, ahogy a későbbi újraolvasások során is. Ez a könyv is – épp úgy, mint a Dűne – annyi réteget foglal magába, amennyin az életünk (vagy életeink) során keresztül megyünk. Mindig hordoz valami üzenetet az olvasó számára.

A szemszög E/1, cselekmény vagy párbeszédek helyett főként érzések és tapasztalatok, a tanultak leírásából áll a történet. Habár általában jobban élvezem a párbeszéddúsabb regényeket, A Vörös Oroszlán mégis izgalmas, gördülékeny, és letehetetlen. Nem csak lelkileg, de szellemileg is felemelő (vagy épp megterhelő), mindemellett elképesztően választékos és ízléses a megfogalmazás. Néha csak azért olvastam el újra és újra egy-egy mondatot, hogy gyönyörködjek benne. Épp ezért, mert ilyen sokrétű fikció, nehéz beskatulyázni. Ezoterikus? Spirituális? Fantasy? Kaland? Szépirodalom?

Egy olyan korszakban született, amikor a háború és a gyűlölet mindent felemésztett maga körül. Egy olyan korszakban élt túl, amikor mindent pusztítottak, ami egy kicsit is eltért az elvtársak engedélyezett nézeteitől. És most itt van velünk, nekünk, hogy elmesélje miképp kapcsolódik össze a keleti filozófia a nyugati alkímia misztikájával, és hogyan juthat el egy lélek a saját önző vágyainak kielégítésétől a megvilágosodásig. Ez is csak egy út, egy lehetőség a sok közül. De amit megtanulhatunk, miközben végigkísérjük a főhőst a kalandjain, az univerzális.

Én sem értek még mindent. Az alkímiáról kevesebb ismeretem van, mint a keleti filozfiákról, és még ez utóbbi is csak töredék. Vannak szintek, amelyekbe még csak bepillantást kaptam, és vannak szintek, amelyekbe még annyit sem. És nem is bánom. Mert nem vagyok rá készen. És nem is sürgethetem, hiszen ott áll a tanulság, hogyan jár, aki mohón hajszolja azt, ami nem való neki. Mindennek eljön a maga ideje. Teszem a dolgom, figyelek, tanulok, megvalósítok a magam szintjén, és olykor felelevenítem a tanultakat. Kellő mennyiségű ismétlés után eljön majd az az idő is, amikor már nem csak bepillantások járnak, és ha fellépek a következő lépcsőfokra, nem csúszom többé vissza róla.

A könyv mostani befejeztével is kaptam egy bepillantást. Az intellektuális gondolkodásomat általában elöl érzem, a homlokom fölött, a sugallatokat, megérzéseket, kreativitásomat viszont hátulról kapom, a tarkóm fölöttről. Hogy ez tényleg így van-e, nem tudom, csak a testi érzeteim szerint ezeken a helyeken koncentrálódnak ezek az energiák. Becsuktam a könyvet, és csak ültem a földön burmai (negyed)lótuszban – számomra ez egy nagyon kényelmes testhelyzet –, és nem akaródzott felkelnem. Önkéntelenül meditációs állapotba merültem, hátulról érkező, életeken átívelő bölcsesség, nyugalom és bizonyosság árasztott el. Hogy a megtanultak tényleg így vannak-e, soha nem fogom tudni bizonyítani, főleg nem mások számára, de nincs is rá szükség. Ez az én lépésem volt, nekem kell hinnem benne és emlékeznem rá – a legnehezebb pillanatokban is. Csak annyit kívánhatok, hogy másoknak is legyen részük hasonló tapasztalatban, és mindez váljék minden lény javára!

Amikor megrajzoltam a mostani logómat, még nem sejtettem, hogy talán egy konkrét pillanatot rajzoltam meg a jövőből. Talán épp ezt. Amikor elindítottam a blogomat ezzel a névvel, még nem sejtettem, hogy a megvalósítás mennyi mindent foglal magába. Ezt – is.

Indokolatlan mennyiségű idézet a teljesség igénye nélkül:

“A szavaknak nagy hibájuk, hogy mindenki mást ért alattuk. Először egyeztetni kell őket, mint a különféle órákat.”

“Van egy sav, amely az aranyat különválasztja a salaktól. Az emberi lélekben kételynek hívják.”

“A dolgokat egyedül belülről lehet átélni. Azonosulni kell velük, hogy minden lehetőségükkel, veszélyükkel magunk mögött hagyhassuk őket.”

“Minden törekvésed kifelé irányul. Azért gyűjtesz, harácsolsz szenvedélyesen, hogy kincseidet majd egyszer kirakatba tedd, magadra aggasd, mint az érdemrendeket, hogy a fajankók csodáljanak érte.”

“Nekünk a válás, változás, térbeli eltávolodás csak káprázat lehet, amely az anyagnak s az anyaghoz kötött személyiségnek szól, azt nyűgözi le fájdalmas próbával.”

“Hiába önteném bele a fehér mágia legfénylőbb italát salakos jellemének serlegébe, azonnal a fekete mágia sűrű mérgévé keverődnék benne, mert minden erejét és ismeretét saját szenvedélyeinek, gáttalan önzésének, érdekeinek szolgálatába állítaná.”

“A forma szétzúzásával csak a tükröt törtem össze, amelyben az tükröződik, aki elpusztíthatatlan.”

“Senki sem lehet mesterré, míg meg nem értette a dolgok igazi természetét, a törvényt, hogy mindenkihez csak a saját módján lehet hozzáférni, és csakis befogadóképességének mértékéig.”

“…de akik nem hisznek a halálban, azok tudják, hogy minden halálhír alapjában téves…”

“A többi fiú ostoba, vad és unalmas. A könyvek sokkal érdekesebbek és csendesek, barátságosak.”

“Minden attól függ, hogy a fajankók véleménye ellenére rá merünk-e lépni az egyedül helyes útra… merünk-e boldogok lenni a magunk módján?!”

“Ahol nincs hely, oda hiába akarod beerőszakolni a világ legnagyobb, legboldogítóbb kincseit, s az olyan próféta menthetetlenül nevetséges futóbolonddá válik, aki köveknek prédikálja az Igét.”

“Az emberek mindig magukon szűrik át a tanácsot, amelyet kértek és kaptak, s belekerül a sok szubjektív elem, mely a lényeget teljesen átváltoztatja.”

“A csendes emberek mindig figyelő emberek. A hallgató emberek mindig többet hallanak meg, mint a saját hangjuktól mámorosak.”

“A Kozmosz szellemi napéjegyenlősége az ember. Benne metszi egymást mindennek a határvonala.”