Nem mondom, hogy szerencsés ez a megnevezés. Persze erre a könyv maga is kitér, de azt hiszem, sok előítéletet szülhet ez a kifejezés. Szuperintelligens. Mint valami szupererő. Milyen nagyképű dolog már, hogy a kezembe veszek egy ilyen című könyvet! Ráadásul én, aki folyamatosan érzi a korlátait! Minden vagyok, csak nem szuper. Na meg a könyvből is kiderül, hogy kell hozzá egy úgynevezett mérleg, amit csak bizonyos szakemberek végezhetnek el, és csak ezek után lehet valakire azt mondani, hogy ebbe a csoportba tartozik. Ezen a ponton lehet csak igazán belecsömörödni a kételyekbe. Mégis, a könyvet olvasva folyamatosan a saját múltammal és jelenemmel találkoztam, plusz néhány ismerősöm, többek között Oroszlán is eszembe jutott.

Én mindig is azt mondtam, hogy másképp van összehuzalozva az agyam. És végül is igaz – akár a szuperérzékenységről, akár a szuperintelligenciáról van szó – másképp működünk, mint mások. Nagyon másképp. Évekig próbáltam mindezt megváltoztatni, de folyton kudarcot vallottam. Hatalmas erőfeszítés és zsákutca. Úgyhogy – tetszik, nem tetszik – maradok csodabogár.

Jeanne Siaud-Facchin Túl ​tehetséges ahhoz, hogy boldog legyen? című könyve betekintést ad arról, hogy miképp különböznek ezek az úgynevezett zebrák a többiektől. Hogyan viszonyulnak az élet kis és nagy dolgaihoz, milyen és mennyi gondolat indul el az agyukban egy-egy inger hatására. Miért szólnak hozzá nehezen egy-egy beszélgetéshez, miközben tele van az agyuk ötletekkel és megoldásokkal, de mire mindezt megfogalmaznák, már rég máshol tartanak a többiek. Vagy pont, hogy fárasztónak tartják, hogy ami evidens, a többieknek miért nem az. Miért szontyolodnak el könnyen, és hogyan védekeznek a kellemetlen behatások ellen. Miért nem bírnak velük a pszichológusok, vagy miért menekülnek esetenként a távolságtartásba. Miért blokkolnak le olykor, vagy miért türelmetlenek, miért vonulnak el egy társaságból, és miért kishitűek… 

Néhány idézetet kigyűjtöttem:

Abban mások, hogy muszáj megőrizniük ezt a különbözőséget, miközben mindenáron „normálisak” akarnak lenni, vagyis be akarnak tagozódni a normába.

Akik azt gondolják, hogy az intelligencia valami nemes dolog, azoknak bizonyára nincs elegendő belőle ahhoz, hogy felfogják: ez voltaképpen inkább átok.

Lefekvéskor nagyon nehéz megállítani a gondolkodás folyamát, és csökkenteni az intenzitását.

A beszéd olyan, mintha túláradó gondolatainkat egy szűk tölcséren próbálnánk keresztülpréselni […].

Gyakran nem érti a többiek reakcióját és hozzáállását, ráadásul akkor is kívülálló marad, ha éppen úgy érzi, befogadták…

Az emberek a nyelv és a gondolkodás segítségével leegyszerűsítik a világot, így tesznek szert bizonyosságra; a bizonyosság pedig a legnagyobb gyönyörűség a világon, sokkal kéjesebb érzés, mint a pénz, a szex vagy a hatalom.

Nincsenek felnőttek. Csak gyerekek vannak, akik úgy csinálnak, mintha felnőttek volnának […].

A szuperintelligens emberek nagyon félnek a felejtéstől.

Még hogy érdekes munka? Olyan nincs!

Nála az érzelmi elkötelezettség csakis abszolút lehet, kevesebb nem.

A szuperintelligens emberek egyenesen rettegnek attól, hogy a pszichológus nem érti meg őket, majd lehülyézi őket, ideges lesz tőlük, és hogy igazából a pszichológus csak egy szaki és nem az a felsőbbrendű lény, aki segíteni tudna rajtuk…

Szóval, ha szeretnéd megérteni ezeket a furcsa csodabogarakat, ez a te könyved!