Nem fogok rendszert csinálni az újraolvasásokból, de néha ezért előfordulhat velem is. Például ősszel ez a könyv kikövetelte magának, és úgy érzem, az alábbi vallomással még tartozom itt a blogon. 🙂

A Dűne még gyerekkoromban varázsolt el a – sokak által utált, de főleg a rendező által gyűlölt – 84-es film változattal. Lynch hangulatvilága és a Toto zenéje engem kilóra megvett akkoriban. Nem éreztem még azt sem, hogy nem értek valamit, mert valahogy minden hiánynak értelmet adott valami szavakkal leírhatatlan. Ott rezeg a levegőben még így, erősen megnyirbált változatában is. Aztán talán olyan húsz éves lehettem (tízenpár éve tehát), amikor először olvastam, és le lettem nyűgözve. Amit Lynch csak éreztetett, itt szavakba foglalt értelmet is nyert. Olyannyira, hogy még azt is álmodtam, hogy Herbert reinkarnációja vagyok – jó is volna, álmodik a nyomor. 😀

Szóval, mivel tízenpár éve olvastam, már kevés részletre emlékeztem, azt leszámítva, hogy egyértelműen ultimate kedvenc, dobogós. Viszont az új film kapcsán – amelyben számomra valahogy ott visszhangzott a 84-es hangulatvilág is – kedvem lett újraolvasni.

A csodálatom nem hagyott alább, csak nőtt és nőtt. Mert Herbert egy látnok. Egy maradandó művet alkotott, amely rendíthetetlenül állja az idő próbáját. A legelemibb életösztöntől a legvégsőbb megvalósításig mindent felölel a történet, ami az élet része, mindannyian kivehetjük belőle azt, ami éppen foglalkoztat bennünket. Mert ez a könyv nem csak egy sci-fi, ez egy spirituális történet is egyben.

Az alvónak fel kell ébrednie – ám elkerülheti-e egy felébredett, hogy a nevében háborúkat indítsanak? Elérkezhet-e valaha is a béke, amikor mindenki megelégszik végre azzal, amije van? Megálljt lehet-e parancsolni az emberek és a bolygó kizsákmányolásának? Van-e válasz ezekre a kérdésekre?

A szöveg egyáltalán nem nehéz, bár némileg furcsa lehet a mindent látó, isteni szemszög, amely a szereplők gondolatait is szó szerint visszhangozza. Az események pörögnek, a jelenetek párpedszéd alapúak, amely visszaadja a szereplők közti dinamikát. Azt sajnáltam csak, hogy ebben a kiadásban, ami nekem megvan, sok a gondolatjelekkel kapcsolatos tördelési hiba. Ellenben az előszóban felhívják a figyelmünket, hogy az évszámokat kijavították. Természetesen van annak is egy bája, amikor maga a mester nem tévedhetetlen. És ez így van jól. Emberek vagyunk, az emberi lét pedig kéz a kézben jár a tökéletlenséggel.

Vennem kéne lassan a bátorságot, hogy szembenézzek a folytatásokkal… 😀