Nem fogok rendszert csinálni az újraolvasásokból, de néha ezért előfordulhat velem is. Például ősszel ez a könyv kikövetelte magának, és úgy érzem, az alábbi vallomással még tartozom itt a blogon. :) A Dűne még gyerekkoromban varázsolt el a - sokak által utált, de főleg a rendező által gyűlölt - 84-es film változattal. Lynch hangulatvilága és a Toto zenéje engem kilóra megvett akkoriban. Nem éreztem még azt sem, hogy nem értek valamit, mert valahogy minden hiánynak értelmet adott valami szavakkal leírhatatlan. Ott rezeg a levegőben még így, erősen megnyirbált változatában is. Aztán talán olyan húsz éves lehettem (tízenpár éve tehát), amikor először olvastam, és le lettem nyűgözve. Amit Lynch csak éreztetett, itt szavakba foglalt értelmet is nyert. Olyannyira, hogy még azt is álmodtam, hogy Herbert reinkarnációja vagyok - jó is volna, álmodik a nyomor. :D Szóval, mivel tízenpár éve olvastam, már kevés részletre emlékeztem, azt leszámítva, hogy egyértelműen ultimate kedvenc, dobogós. Viszont az új film kapcsán - amelyben számomra valahogy ott visszhangzott a 84-es hangulatvilág is -