Több, mint tíz évig színjátszóztam, és egy évet jártam akkreditált színészképzésre is. Aztán rájöttem, hogy ez nem én vagyok. Valaki más álmát próbálom teljesíteni. Hiába állították, hogy tehetséges vagyok, hiába élvezet maga a játék, hiába flow a közös munka a társulattal, és hiába öröm a végén a taps, mégsem voltam vele boldog. Meg kellett hát keresnem e belém plántált program mögött saját magamat. De nem bánom, hogy tettem ezt a kis kitérőt. Erre volt dolgom, egyrészt mert a színjátszóról vannak a legjobb barátaim, másrészt a dráma-képzéseken tanultakat az írásnál is tudom hasznosítani. 

Én ezt a módszert alkalmaztam a színházban és az írásnál is: ugyan nincs leírva a szövegkönyvben, de neked, mint színésznek, tudnod kell a szereplődről mindent, és ismerned kell a múltját, akár olyan részletekig is, hogy mi a kedvenc színe, vagy hogy milyen iskolába járt és milyen jegyei voltak. Nem kell ezeket senki orrára kötnöd, de otthon, a négy fal között, amikor a szövegkönyvet tanulod, és a rendező utasításai szerint megpróbálod megtalálni magadban a karaktert, mindenre gondolnod kell a teljes átéléshez. És ha mindez megvan, azzá kell válnod, akit megformálsz. Mintha az ő élete lenne a te valóságod.

Írásnál – amellett, hogy ez az átélés megadja az alaphangulatot, a beszélgetések ívét, szóhasználatát, és a cselekedetek okát és célját – megvan az a szabadságod, hogy eltérhetsz a “szövegkönyvtől”, azaz a kigondolt szinopszisodól. Átszellemüléskor egy karakter akár meg is változtathatja a történetet. Mert te vagy a színész, a dramaturg és a rendező is egyszerre. Persze közben érdemes észben tartani a dramaturgia szabályait, például hogy mindennek a történet célját kell szolgálnia, ne legyenek felesleges jelenetek, szócséplések és kellékek. Nyilván rengeteg olyan dolog történt pl. Anna utazása során is, amit nem írtam le, mert nem járul hozzá érdemben a történethez.

Viszont az egyik legnehezebb dolog a fenti módszerrel – legyen szó színészetről vagy írásról – visszatalálni a valóságba. Otthagyni Salimot, Annát, Dörgét, Jósát, és újra önmagam lenni. Ez a flow a világ legnagyobb csodáira is képes, de rengeteg erőfeszítést igényel kilépni belőle, és ismert színészek is megsínylették már ezt a módszert. Nagyon tudatosnak kell lenni, ami nem mindig jön össze mindenkinek.

De nem is én lennék, ha nem foglalkoztatna a dolog akár spirituálisan is. Mert a valóságban is szerepet játszunk és azonosulunk vele. Eljátszom a szoftverfejlesztőt, a szociális-szorongót, a szuperérzékenyt, a feleséget, és minden egyebet, ami szokás szerint vagyok. Márpedig a bölcsek azt mondják, a megvilágosodás útján a személyiséget is hátra kell hagynunk, mint a színházban előadás után a szerepet. Nos, nem könnyű. Nagyon nem. Mert az elme retteg, mi marad, ha még a személyiséget is levetkőzzük.

Innen, száz év távlatából – és sekélyes ismereteimből kifolyólag – nem tudhatom, mi inspirálhatta Sztanyiszlavszkijt, amikor a fent említett módszert kidolgozta, de olvastam egy cikket (tldr), amely éppen ennek jár utána. Talán véletlen lenne, hogy prána és jóga szavakat emlegetnek?

Kíváncsi vagy Anna utazására?

“Egyszerűen inspiráló és motiváló, pedig »csak« egy felnőttmese. Vajon tényleg mese? Talán nincs messze a valóságostól. Talán egy könyvnyire lakik tőlünk a saját végzetünk. Egy biztos: hogy ezt megtudjuk, el kell olvasni ezt a kötetet. Vigyázat! Nem habos-babos lányregény!” – Robin O’Wrightly, író

Bővebben »