Akik csak a szívükben anyák

Nekem már tulajdonképpen van gyermekem.

“Hosszabb utakon csatos hordozóban cipelem, egyébként karikáskendőzöm. Még szopizik, de imádja a répát és a bulátát rágcsizni. Már csak éjszakára használunk pelust (moshatót, igen). Nem, nem alszik velünk, nem elég széles az ágyunk.”

“Ó, a fiam imádja az autókat, meg legózni is nagyon szeret. A lányom a lovakért van oda. A táskája, a tolltartója, mindene lovacskás.”

“Egyik gyerek sem színötös, de nem is várom el tőlük. Azt mondom mindig, találják meg azt a pár dolgot, amit igazán szeretnek, abba tegyék a legtöbb energiát, a többit meg éljék túl.”

“A lányom már kezd nőcisedni. A sulibuliban már megy az udvarlás. Érte megyek, de nem a sulihoz, kicsit távolabb, de rálátok az iskola kapujára. Így nem vagyok olyan cikis.”

“A fiam ösztöndíjjal kiutazik külföldre fél évre… Egy kicsit aggódom, és nagyon-nagyon fog hiányozni. Olyan büszke vagyok rá!”

Ja, hogy még nem találkoztál egyikükkel sem? Mert valójában csak a képzeletemben léteznek.

Ilyenek vagyunk mi, akik csak a szívünkben vagyunk anyák. Mi, akiknek valamiért még nem lett gyereke. Minden életszakaszról informálódunk. Bármit hall az agyunk, ami témába vág, elraktározza. Szívja magába a tudást, hogy ha egyszer majd odajutunk, legalább egy kicsivel kevesebb meglepetés érjen minket.

Már rég ismerjük a hordozó és a babakocsi márkákat, olvastunk a tápszerek előnyeiről-hátrányairól, az oltások szükségességéről és árairól. Mesekönyveket halmozunk évek óta, gyerekkönyveket lapozgatunk – ezzel majd hátha megszereti az olvasást. Gyerekekkel látogatható rendezvényeket, parkokat, hoteleket, programokat listázunk hosszú ideje – ide is majd ellátogatunk velük.

Félrerakunk pénzt a velük kapcsolatos dolgokra, helyet és időt biztosítunk nekik, minden készen áll már – főleg a szeretetünk -, hogy érkezzenek.

De ők nem jönnek.

Óvatosan meghúzzuk magunkat egy szürke sarokban. Mosolyt erőltetünk az arcunkra mások babás-gyermekes hírei kapcsán. De nem szólunk, nekünk nem lehet véleményünk, mi ezt nem tudhatjuk, milyen nehéz. Mi mások szemében nem vagyunk anyák. Túl tökéletes képzelt gyermekeinkkel nincsenek ilyen tapasztalataink.

Minket senki nem kérdez, hogy érzünk ezzel vagy azzal kapcsolatban. Vagy meghasad-e a szívünk, mert csak a sarok jutott nekünk. Nincs rivaldafény, nincs főszerep, nincs semmi látványos: egy tanknyi pocak, egy üvöltő babakocsi, egy rohangáló rosszcsont. Mi csak statiszták, kellékezők, díszletezők vagyunk. Néha elönt minket az irigység, aztán szégyelljük magunkat az érzelmeink miatt, hiszen tudjuk, hogy a valódi anyáknak sem könnyű.

Mindenkinek más a története, hogy (most) miért nem lehet/sikerül. De az álmaink összekötnek minket, még ha nem is tudunk róla. Mi csak álmodozunk a főszerepről. Álmodozunk az álmatlan éjszakákról. Álmodozunk a fájdalomról, álmodozunk a felelősségről, álmodozunk az önfeláldozásról. Álmodozunk az ősbizalom megtapasztalásáról. Álmodozunk az élet egyik legnagyszerűbb csodájáról.

De titkon mi is anyák vagyunk!

A posztot ihlette Viku, és az (ismerőseim között, illetve a különböző (FB) csoportokban) élettársra vágyó, megfelelő időre, vagy gyermekáldásra váró anyák.

Hasonló bejegyzések

2 hozzászólás a “Akik csak a szívükben anyák” bejegyzéshez

  1. Én is ilyesmit érzek, csak én nagymamisan. Semmi baj, nemsokára bekopogtat…És én leszek a ” legrosszabb” nagymama,….

Hozzászólás a(z) Macska bejegyzéshez Kilépés a válaszból

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

*

*

code