Múltkor, amikor megosztottam pár könyves csoportban, hogy összeszedtem a bátorságomat, hogy felvállaljam a könyvírást a nagyérdemű előtt, Böbe (a Könyvmentorok szerkesztője) ajánlott egy könyvet:

MKM Szél Felícia: Akik a sikertől szoronganak.

Imposztorszintrómásként könyvet írni (ez vagyok én) egy dolog. Imposztorszindrómásként könyvet írni az imposztorszindrómáról (ez Cili) – na, ez igazán érdekes! Miért? Mert ő imposztorszindrómásként belülről tudja, hogy milyen ez, és tekintve, hogy imposztorszindrómás, garantáltan alapos, és tutira remek anyagot fog kiadni a kezei közül! A kötet valóban nagyon szép, jó minőségű, viszonylag nagyalakú, kicsit magazin jelleggel tördelt, illusztrált, és még színes is. No, de térjünk vissza a témára.

Mi az az imposztorszindróma?

A pontos meghatározásért javaslom, hogy olvasd el a könyvet! De addig is, amíg beszerzed, felteszek néhány kérdést: Érezted már úgy, hogy ha eléred a célodat, nem vagy rá büszke, és ha megdicsérnek, legszívesebben elbújnál a függöny mögé? Szoktál aggódni amiatt, hogy a munka, amit kiadsz a kezedből, nem elég jó? Sokat tökéletesítgetsz? Halogatsz? Pánikolsz, ha rövid a határidő? Félsz, hogy kudarcot vallasz? Nehezen reklámozod magad, és kínszenvedés az árazás? Mormolsz magadban olyan monológokat, amelyek arról szólnak, hogy kevés vagy ahhoz, amit csinálsz?

Amikor Cili a könyvben az önértékelést, önbizalmat, önbecsülést és imposztorszindrómát hasonlította össze, kevésbé éreztem magam imposztorszindrómásnak, inkább csak az önbizalmam van a béka feneke alatt – majd kitöltöttem a tesztet, és “mindössze csak” 77 pontom lett. Nem mind, de a legtöbb kérdés nagyon igaz volt rám.

Pedig hányszor dicsérték már agyon az énekhangomat, ami egyébként baromira nem olyan, mint amilyet én is élveznék. Többek szerint egész jól tudok angolul, mégse merek megszólalni. Gyakran úgy érzem, hogy az, hogy viszonylag jól alakult az életem, pusztán szerencse, és meglesz még a böjtje. A vezetésoktatóm tuti kikönyörögte a vizsgáztatónál, hogy engedjen át, mert már nagyon meg akart szabadulni tőlem. És mennyiszer, de mennyiszer nem érzem magam alkalmasnak a munkámra. Néha nem tudom elhinni, hogy vannak emberek, akik tényleg kíváncsiak rám, szívesen töltenek velem időt, és nem csak illemből viselnek el. Ráadásul írni? Én? Könyvet kiadni? Hogy jövök én ehhez, aki soha nem tanult ilyesmit (mert amiről nincs papírom, az nem is létezik, ugye)?

Tény, nálam nagyon sok lelki munka van abban, hogy ne hallgassak – folyton – arra, amit a romboló belső hangok visszhangoznak a fejemben. Hogy higgyem el, hogy értékes vagyok. Hogy “mindössze csak” 77 pontom legyen a mellékelt imposztor-teszten. Valószínűleg, ha 5-10 évvel ezelőtt töltöm ki, akkor bőven 80 fölött lettem volna.

Pszichológusok és önsegítő könyvek segítettek, hogy valamennyi önértékelést kuporgassak magamnak, ami baromira nehéz dolog. A keleti filozófiák pedig megmutatták nekem azt, hogy belül mindenki csak egyetlen dologra vágyik: arra, hogy boldog legyen. Nincs jobb vagy rosszabb személyiség, csak különböző megküzdési stratégiák. Gyakorlatilag mind a hétmilliárdnak mentálhigiénés szakemberre lenne szüksége, mert mindannyian szenvedük valami miatt. Némelyikünk megküzdési stratégiája pedig nem más, mint az imposztorszindróma. Ez van.

Szóval ajánlom Cili könyvét! Sok mindent már eddig is tudtam, illetve tapasztaltam magamon, meg alkalmaztam módszereket, de nagyon jól rendszerbe szedi, mit kell tudni erről az állapotról, kitisztítja a homályosabb területeket, forrásokat mellékel, és mindezt a tudást nagyon szórakoztató formában adja át. De javaslom, hogy mindenképp kellő öniróniával olvassátok! 🙂

Számomra az egyik legigazabb mondat ez volt: ”Mit is érzünk mi, vállalkozó imprók? Talán a legfontosabb, hogy egyáltalán nem látjuk, hogy amit csinálunk, az mások számára tényleg értékes, ezért már-már szenvedés nekünk az árazás, a marketing és az értékesítés.” – Fú, de még mennyire! 😅