Egy újabb molyos író regényét olvastam, ezúttal Buótyik Dorina III. ​Amenemhat rejtélye című könyvét. A kiadó ingyenesen letölthetővé tette a könyv egy éves születésnapja alkalmából, ezért lecsaptam rá! Minden moly nevében: köszönjük szépen! 🙂

Személy szerint szívesen ajánlom ezt a könyvet az ifjúság kezébe. Egyrészt szellős – még az e-book verzió is – gyorsan lehet haladni, hamar ad sikerélményt; másrészt azokat az időket idézte fel bennem, amikor tini korunkban Az elveszett ereklyék fosztogatóit néztünk, ami nem manapság volt, de annak idején nagyon élveztük. Szuper nosztalgikus élményt nyújtott! 🙂 Az alap szituáció ráadásul nagyon ötletes – amit nem azonnal tár elénk a történet, hanem úgy az egy negyednél. Ekkor mondtam azt, hogy hm, ez kezd érdekes lenni. Ez az erőssége a könyvnek: az ötlet. Rendkívül kreatív, nekem nagyon tetszett.

Viszont néhány dolog még csiszolásra szorult volna. Az első, ami azonnal feltűnt, a szereplők személyisége – mármint a személyiség hiánya. Úgy éreztem, nem igazán ismerjük meg őket. Kapunk róluk információkat, mégis idegenek maradnak a számunkra. Csakis a nyomozásról beszélgettek, szójárásuk nem különbözött, nem tartalmazott semmiféle karakter jelleget, reakcióik felületesek, így nem igazán sikerült kötődnöm hozzájuk. A David nevű illetőt szinte teljesen feleslegesnek éreztem a történet szempontjából, pedig vártam valami konfliktust közte és a főhősnő között, vagy a két fickó között.

Színjátszón többféle módszert tanultunk arra, hogyan adjuk vissza a szereplő érzelmeit, hiszen ahhoz, hogy az előadás ne csak felolvasás jellegű legyen, érzelmeket kell megjelenítenünk a színadon (és úgy vélem, a könyvben is). Ennek az egyik módja az, ha alaposan kitaláljuk a szereplőnket (harsány? visszahúzódó? vicces? féltékeny? törtető? hirtelen haragú? sértődékeny? nemtörődöm?) akár olyan mélységig, hogy mondjuk milyen középiskolába járt, és ott milyen benyomások érték. Ugyanis ezek a tulajdonságok és benyomások befolyásolhatják a reakcióit – amelyeknek természetesen szinkronban kell lenniük a szövegkönyvben leírtakkal is, mivel nem változtathatjuk meg a színdarab cselekményét.

Írásnál – illetve rögtönzött színpadi játéknál – viszont nagyobb szabadságunk van, hiszen a már kitalált szereplőnk tulajdonságaiból és múltjából táplálkozva alakíthatjuk a történetet. Ezek meghatározzák a szereplő szóhasználatát, gondolkodásmódját, és színesíthetik a jeleneteket. Így lesz az arctalan, üres bábból összetett személyiség, szerethető vagy gyűlölhető karakter.

Másrészt néha kicsit elvesztettem a fonalat. A leírások nagyon kurták, vázlatszerűek voltak, így nem mindig értettem, ki, hogyan és miért került A-ból B-be. Az ókori személyek esetén olykor nem tudtam követni, ki kinek a kije. Mondják persze, hogy a kevesebb néha több, de úgy gondolom, mint legtöbbször, ez esetben is középen van az igazság. Szóval egy kissé kiforratlannak éreztem a történet megvalósítását.

Az értékeléseket átlapozva láttam, hogy nem csak én éreztem hasonlóképp. Viszont mindenképp szimpatikusnak tartom, hogy az írónő kész tanulni a saját hibáiból, ami tiszteletre méltó! Nagyon szorítok neki, hogy ez sikerüljön is! 🙂

Ha szülő vagy, javaslom, hogy add a kistinid kezébe ezt a könyvet! Ha szereti a régészes/rejtélyes kalandfilmeket, akkor ezt is szeretni fogja! 🙂

Kíváncsi vagy, még milyen regényeket olvastam molyos íróktól? Kattints IDE! 😉