Elindítottam a molyon egy kihívást, miszerint 5, azaz öt darab molyos író könyvét olvasom el, hogy megismerkedjek velük, kik azok, akik szintén molyolnak, és milyen gondolataik vannak, amiket nem félnek papírra vetni. 🙂
Az egyik saját írásomnak hasonló borítót képzeltem el, csak két figurával. Örültem, mint majom a farkának, milyen jól kitaláltam, és mennyire illeni fog a sztorihoz. Aztán felugrottam a molyra, és menten univerzumos, csillagos eges, sziluettes borítókra bukkantam. Pedig nem kerestem, egyszerűen csak megjelentek a frissben.
Ajóéletbe! – duzzogtam, de aztán rögtön érdekelni is kezdett, hogy vajon miről írhat az, aki hasonló borítót képzelt el, mint én, a (még egyelőre) zugíró? Többek között ezért is keltette fel az érdeklődésemet Rick Reckless Isteni utazás című könyve, másrészről pedig a “filozófiai fantasy” mivolta. (Vagy nem tudom, hogy nevezzem, amikor vallási kultúrkör ihlet mesét. Létezik amúgy ilyen kategória? Talán érdemes lenne bevezetni. 😀 ).
Az első gondolatom ez volt, miután befejeztem a könyvet:
Szóval… ilyen egy LSD trip? 😀
Isten jóarc, hogy fogja magát és leszületik a Földre, hogy megtapasztalja az emberi lét mivoltát és visszataláljon isteni önmagához. Hey-hey, hol is hallottam már ilyesmiről? A Hogyan ne dögöljünk meg c. előadáson például… 🙂 Épp ezért kifejezetten szívmelengető volt számomra az alapötlet. Aztán persze nem azt kaptam, amit vártam.
Nagyon érezni a könyvön, hogy első, és nagyon sok információt zúdított a nyakamba rögtön az elején, ráadásul rengeteg oldalon keresztül. Ezt nem éreztem szerencsésnek, és később is folyamatosan visszatért ez a burjánzó magyarázkodás. Nehezen küzdöttem végig magam ezeken, és nagyon koncentráltam, hogy odafigyeljek. Sokszor szkennelő olvasásra váltottam, hogy ne maradjak le információról, mert nem tudtam úgy belemerülni, mint ahogy amúgy egy könyvbe szoktam. Lehet, hogy ez ízlés kérdése, de vért izzadtam, így sajnos nem tudtam annyira szeretni, mint szerettem volna.
Mindenesetre ez egy igazán egyedi történet, van benne fantázia, és sokat színesített rajta Zack és Nadin története, meg persze Kétely. Csak a megvalósítás nem lett elég ütős. Sok helyen párbeszéd helyett csak narrálva volt, hogy miről beszélgetnek. Sok-sok oldalon keresztül, fentről lentig, faltól falig csak elbeszélés. Semmi sem töri meg az egyhangú betűáradatot. Pedig a párbeszédeknél érződik csak igazán a szereplők személyisége, és a köztük lévő kapcsolat, dinamika, szeretet, aggodalom, feszültség, gyűlölet, vagy bármi. Az instrumentális zenét nagyon szeretem, de az instrumentális regényt már kevésbé. 🙂
Továbbá humorosabbra vettem volna, mert a sztori eléggé agymenés ahhoz, hogy rengeteg poénkodásnak termőtalajul szolgáljon. Lehetne olyan, mint egy Rejtő, Fable, Jodi Taylor vagy Douglas Adams. A két említett hölgy ráadásul szerintem rendkívül ügyesen csomagolja a komoly témákat humorba. Mindenesetre talán ráférne a kötetre egy igazán jó szerkesztő vagy egy mentor. Esetleg később egy második, átdolgozott kiadás? Még A. C. Clarke mester is írt újra könyvet, és Jodi Taylor első könyvének első verziója is egészen más volt a kezdet kezdetén. De Robin O’Wrightly blogbejegyzésének végén is olvasható egy személyes történet az átdolgozással kapcsolatban.
Többek között ezek jutottak még eszembe olvasás közben úgy asszociatíve:
Hogy miért épp ezek? Nincs spoiler, olvasd el a könyvet! 😉
Érdekel, hogy még milyen könyvet vettem a kezembe a kihívás kapcsán? Az előző molyos kötetről itt olvashatsz!
Vélemény, hozzászólás?