Tizennyolc évesen feltettem a kérdést. Megkaptam a választ is rá: majd ha fizeted magadnak. Többet nem is feszegettem. Eldöntöttem, hogy Budapesten, meg az agglomerációban amúgy is fölösleges, és hangoztattam is a döntésemet. Nagyon jó a tömegközlekedés, különben sem mászkálnék autóval, kevés a P+R, és nem akarok egy lenni azok közül, akik autónként egymaguk ülnek a dugóban, és lassan araszolva pöfékelik tele a körutat szénmonoxiddal és korommal. Sosem képzeltem bele magam a vezetőülésbe – még akkor sem, amikor feltettem a kérdést anno – és még most is nehezen megy, még most is nehezen teszem helyre magamban, hogy tulajdonságommá vált a vezetés. Hiszen ez mindeddig kizárt volt.

Na jó, nem teljesen: valahogy robogóra, motorra mindig el tudtam magam képzelni. Számomra valahogy mindig biztonságosabbnak tűnt, pedig állítólag pont nem az, hiszen nincs körülöttem fémburok. Ki érti ezt? 😀

Aztán valami gyenge pillanatom lehetett 😀 amit Oroszlán gyorsan ki is használt, és meggyőzött, hogy mekkora királyság lesz, ha megtanulok vezetni. Persze, értem én, hogy tiszta pazarlás, hogy csak ritkán iszom alkoholt, míg ő gyakrabban inna, de a hazavezetés miatt nem lehet. 😀 Meg ott van az is, hogy innen Szentendrére tömegközlekedéssel több mint másfél óra, míg a nulláson 20-25 perc végigzúzni. De már csak a szomszéd kerületbe átjutni 45 perc busszal, ami kocsival 15. Szóval időt nyerünk pénzért (benzinért) és ökológiai lábnyomunk növeléséért cserébe. (Elektromosautótakarok!) Végül: a gyerekeket is egyszerűbb lesz szállítani kocsival.

Beiratkoztam, és beültem az iskolapadba, nálam tíz évvel fiatalabbak közé. Így a 30 kapujában szép lassan, óvatosan tanulgattam a vezetést, a félelmeim egyre inkább visszahúzódtak, ahogy éreztem, hogy egyre jobban kezelem a gépet. Néha – de ez tényleg csak néha – olyan is volt, hogy élveztem. Az oktató azt mondta, mindent tudok és jó vezető leszek – csak higgyek magamban.

De a vizsga az más. A vizsga nálam mindig mumus. A vizsga mindig töredékére csökkenti a képességeimet. Macskagyökér tabletták, agykontrollozások, egyéb meditációk, nyugis zenék – sőt, most még az AntiIzgulin előadáson hallott gyertyás-elfújós gyakorlatot is bevetettem a wc-ben. Nem tudom, hogy ezek hatására-e, de ezen második nekifutásom alkalmával a(z állítólag) legjobb útvonalat húztam, és a legvajszívűbb vizsgabiztost kaptam. Átengedtek.

A lábam úgy remegett, hogy csoda, hogy a kocsi nem ugrált. Bármely pillanatban el tudtam volna magam bőgni. Beszéltem, olykor szitkozódtam, mert csak ezzel tudtam kiengedni a gőzt. Hangosan gondolkodtam, melyre néha reagáltak, pedig nem feltétlenül vártam választ, de máshogy nem ment. Az oktató nyugtatgatott. Ezek miatt meg szégyelltem magam. Sokat rontottam. Volt persze olyan, amit jól csináltam, de minden egyes rontásommal egyre mélyebbre zuhantam lelkileg, egyre sötétebb lett a világ, annak ellenére, hogy a végére a nap is kisütött. Nem tudom eldönteni, hogy azért engedtek-e át, mert tényleg felcsillant néha valami meggyőző tudásféleség az izgulásom által generált bénázás-felhőréteg mögül. (Most itt bőgök – végre. Rám fért már. 🙂 )

Ez már sosem derül ki. Itt van a papír a kezemben, amivel indulhatok ügyintézni. A papír, amit egyszerre érzek jogosnak és jogtalannak. Jogos, mert tudom, hogy meg tudok csinálni mindent, és jogtalan, mert pont ott, amikor bizonyítani kell, hibáztam. Igazán jogos szerintem akkor lenne a siker, ha tudnék annyira vezetni, hogy bármennyire is izgulok, a “sejtemlékezés” vezetné a kezem-lábam-szemem. De ahhoz meg évek kellenek, mindenkinek, nem csak nekem. Ez ám a paradoxon! 🙂

Anyós mesélte, hogyan szokta meg a kocsit és a(z újra) vezetést. Először végigmentek a környékbeli útvonalakon úgy, hogy Anyós az anyósülésben ült (hehe). Így megismerte az utakat és a lehetséges szituációkat. Ezeken kezdett el közlekedni, mellékelve kapta azt az instrukciót, hogy bármikor, amikor eluralkodik rajta a pánik, álljon félre és szusszanjon. Szép lassan megszokta ezeket az utakat, és amikor már unta, új feladatokat adott magának új utcákban.

A vizsga után következik még csak az igazi vezetés. Amikor már nem ül melletted az oktató, lábánál a megnyugtató pedálsorral. A szabályok új értelmet nyernek, az anyázások megsokszorozódnak, az autóvezetők nem mérik fel egymás képességeit, így sokkal inkább rájuk kell majd reagálni, a szituációk diktálják a cselekvést.

Nagy, nehéz, kemény, keserédes mérföldkő ez. De végül is sikerült. Ez a lényeg. 🙂